„Szép dolog az önzetlenség, de nem valószínű, hogy hasznos”, amely állítást úgy pontosítanék, hogy legalábbis nem mindig. A vágyat, hogy segítsünk másokon, állítólag génjeinkben hordozzuk, ahogyan az önzőséget is. Hogy ki melyikre dolgozik rá jobban, egyéni döntés, azonban az igazi, mélyről jövő önzőség vállalásához valódi bátorság szükségeltetik, amely csak keveseknek adatik meg.

Emma mintafeleség volt, egy angyal, ahogyan környezete nevezte őt, s mi tagadás, ő is igen találónak érezte nick nevét akkoriban. 34 évesen, több év próbálkozás után, nehezen esett teherbe, de amikor sikerült, egyszerre három kiságyat kellett vásárolniuk. Úgy gondolta, hogy karrierje várhat egészen az iskoláig, s ha kell még azon is túl, hiszen gyermekei és férje számára a harmonikus családi élet, egy önzetlen anyával a konyhában, a legtöbb mi adható. Tehát szorgosan sütötte a reform sütiket, csavarta a bio narancsot, keményítette férje, Péter ingeit, s az óvodában nem tudtak tőle olyat kérni, amitől balról jobbra (vagy fordítva) ingatta volna a fejét. Az idillt azonban megtörte Péter betegsége, aki meghallván a vesedaganat szót mint diagnózist,  mély depresszióba esett. A hosszú és kiszámíthatatlan várólista sem javított sokat a helyzeten, így aztán Emma felajánlotta a sajátját vizsgálatra. És alkalmasnak találták. A műtét megtörtént, az új vese befogadtatott, az eredmények optimizmusra adtak okot. S ki bízik, annak megadatik, akár a szerelem is, ami meg is érkezett a 25 éves Nóra személyében. Új veséhez, új nő dukál – tartja a népi mondás- így Péter pakolt és költözött, csakis Emma veséjét vitte magával. Sajnálta nagyon, nála jobban már csak Emma és a gyerekek, de a nagy érzés ellen nem volt mit tenni. Ez volt az a nap, amikor Emma úgy döntött, felfüggeszti mártír-angyal karrierjét, s visszatér régi, sokkal kifizetődőbb munkájához, az ingatlanközvetítéshez.

 Két vesét birtokolni nem luxus, egyértelműen praktikus, s nem utolsó sorban biztonságos. Mint kiderült, azonban az élethez egy is elegendő, s egy ideje szokássá vált, önzetlennek tűnő rokonaink veséjét elkéregetni kritikus helyzetben, az életben maradásra hivatkozva. Odaadni, vagy megtagadni, ez itt a kérdés!

Az önzetlenség, vagy más néven altruizmus sok vitára ad okot. Egyes tudósok kétségbe vonják, hogy létezik indiszkriminatív altruizmus, azaz hogy képesek vagyunk csakis mély empátiától vezérelve, minden ellenszolgáltatás nélkül segíteni a hozzánk fordulóknak. Állítólag még Teréz anyának is jutott cserébe némi örömérzés, jó hírnév, na meg a túlvilági elismerés előfeltételezése. Az altruizmusnak azonban több alfaja létezik, amelyek mindegyike mélyen át van itatva jó adag önzőséggel.

Az evolúcióelmélet egyik alaptétele szerint egy egyed evolúciós értelemben vett alkalmassága annak függvénye, hogy génjeit milyen mértékben képes továbbörökíteni a következő generációban. Ami annyit tesz, hogy saját kihalásunk elkerülése érdekében genetikai rokonainkat megéri támogatni, köztük utódainkat, akik 50 százalékban hordozzák a mi genetikai állományunkat. Ez az altruizmus rokonszelekció című altípusa. Hogy génjeink minél sikeresebben túléljék az előttük álló évszázadokat, jól jön a gyerekek apjának segítsége, aki –tegyük fel- éppen abban a nyomorult helyzetben van, hogy szüksége van egyik vesénkre.  Ha logikusan gondolkodunk, akkor gyorsan rájövünk, hogy az örökkévalóság ígérete sokkal, de sokkal többet ér, mint ragaszkodni a mindössze 130 gramm súlyú vesénkhez, így nézve mindjárt célszerű befektetésnek tűnik a vese donáció. S nem vagyunk ezzel egyedül. Például a Stegodyphus pók anyák inkább eltűrik, hogy az újszülött kispókok rögtön felfalják őket, ők egész testüket adják, mint hogy szembe nézzenek esetleges kipusztulásuk víziójával. Mi ez, ha nem önzőség?

De más szempontok is alátámasztják, hogy Emma alapvetően praktikusan gondolkodott, amikor veséjét férjének ajándékozta. A reciprok altruizmus egy olyan evolúciópszichológiai jelenség, amikor valaki úgy növeli fajtársa esélyeit, hogy nem vár azonnali ellenszolgáltatást, de később annál inkább. Más néven, ezek azok a hosszútávú stratégiára épülő, soha nem évülő szívességek, amelyeket mindig rosszkor kell viszonozni. Emma ezen tétel alapján joggal reménykedhetett, hogy veséjét- amely kis súlya ellenére mégiscsak nagy dolog- életfogytig tartó támogatással hálálja meg férje, amelyben benne foglaltatnak mind az érzelmi, mind az anyagi juttatások. Hogy ez nem így történt, annak két oka lehet. Egyik, hogy Péter még sohasem hallott erről az elméletről, vagy egyszerűen egy piti csaló, akit majd előbb, vagy utóbb, de mindenképpen kivet magából a társadalom- állítják a kutatások.  Akármelyik is igaz a tény, hogy a vese Péterrel együtt eltűnt közös vidéki házukból, megmásíthatatlan. Emma pedig törheti a fejét, hogy a fentebb említett, altruistának álcázott önző okokból megérte-e egyik veséjétől megszabadulnia.

Emma története korunk meséje szeretetről, önfeláldozásról, csalárdságról és az örökbe adott veséről, amelyről sajnos kiderült, hogy az örök hűség elnyeréséért vívott harcban körülbelül akkora segítség, mint a veres macska bajszából főzött bájital. Aki nem hiszi, az se járjon utána!

Anita

Hozzászólások