A nyárban az a legcsodálatosabb, hogy mindig véget ér. Szeretem a lángost, a balatoni naplementét, meg a csomagtartóban felejtett vizes fürdőruhák rothadó szagát, azonban augusztusra az eufória menetrendszerűen alakul át valami gyomorrontás-szerű érzésbe. Az életörömök habzsolásától eltelve sóvárogni kezdek a szigorú szeptember menzakosztja után.

Mivel gyerekeim abban a derűs életszakaszban pörögnek, ahol nincs kakis pelus, 128-as védőfaktorú naptej és a kiszáradástól való ronyó, ezért  marad időm elmélkedni arról, hogyan lehetne ezt a nyári szopóágat szezont élvezhetőbbé tenni. Idén két ötletem támadt. Az egyszerűbb az lenne, ha a gyermekmegőrző intézmények nem zárnának be két és fél hónapra. Nem esik nehezemre elképzelni azt a nyarat, amikor a kölykeim kötelességtudó pedagógusok felügyelete alatt szívják magukba a tudást, miközben én vidáman lébecolok egy romkocsma árnyas fái alatt. Utópiám valóra váltásához még fel kell nőnie a társadalomnak, úgyhogy saját káromon tanulva kidolgoztam egy bonyolultabb B tervet.

Évközben a funkciótlan iskolai teendők, a Kinek – a – kölyke – jár –  több  –  külön – órára verseny, a Minden – nap – egyen – a – gyerek – meleg – ételt társadalmi elvárása, a tetvetlenítés, féregtelenítés, takonytalanítás, illetve az ezek mentességéről tanúskodó orvosi igazolások beszerzése gondoskodnak arról, hogy megúszd a gyerekeddel való minőségi időtöltést. A nyár ezeket a póttevékenységeket húzza ki a rendesen funkcionáló szülő lába alól, nincs menekvés, a kölyök csillogó szemekkel várja a szülői törődést. Mostanában szinte kötelező társadalmi elvárás, hogy a gyereket szórakoztatni kell. A hétfő reggeli tanítónénis Mit csináltatok a hétvégén? – kedveskedő kérdés nyomasztó számonkéréssé nőtte ki magát a lelkemben. Ha a gyerekeim azt válaszolnák, hogy otthon döglöttünk, akkor lesülne a bőr a képemről. Mert a szabadidő azért van, hogy értelmes tevékenységekkel zsúfoljuk tele, és ezt ügyesen bele is vertük  a kölykök fejébe. És amikor a nyár nagyonsokadik reggelén a lányok menetrendszerűen nekem szegezett  Mama, ma mit fogunk csinálni?  – kérdésére én azt sziszegem, hogy ma rohadtul nem fogunk csinálni SEMMIT, mindenki megdermed. Mert a két kislánynak a seggvakargászós döglődés nem program. És az anyai bűntudat elég nagy ahhoz, hogy viszonylag ritkán merjem felvállalni az aktív pihenéstől mentes üresjáratokat.

Hálás voltam Waldorf Családnak, amikor egy döglesztő nyári napon elhívtak minket a csúszdaparkba. Ez az a hely, amit a lányaim nagyjából a világon a legjobban imádnak, én meg nagyjából a legjobban utálok. Már időszerű volt kipipálni a nyári kötelező műsorszámot, szóval boldog voltam, hogy a rémes helyzetben egy kedves család szerető támogatása ölel körül. A víziparadicsomba érve azonnal láttam, hogy az idők során a helyzet sokat romlott. Már nem elég az igények színvonalas kielégítésére a millió csúszda, hullámfürdő, meleg, hideg, pezsgő, azistensetudja milyen medence, hanem új lehetőségek között lehet parádézni: vízi mókuskerék, búvároktatás, felfújható gumivár, púposteve alakú ping-pong asztal, s csilingelő hangú animátorlányok biztosítják a fesztiválhangulatot. Az ingerelárasztásos terápia a  szakirodalmi adatok szerint hatásos lehet, az én strandfóbiámon azonban nem segített. Még a hasbehúz-cicikinyom fürdőruhapózról is megfeledkezve kapkodtam levegő után. Nem önfeláldozó anyai attitűdöm, hanem a Waldorf Család előtti szégyenérzet gátolt meg abban, hogy a gyerekeimet kirángassam a strandról. Így aztán a lánykák vinnyogva rohangáltak egyik attrakciótól a másikig. Ahol épp voltunk, az unalmas volt, ahol meg nem, az tökizgalmas, ezért aztán boldogtalanok lettek, ettől aztán én is boldogtalan lettem, ja nem, én már eleve az voltam, de elöntötte az agyamat a düh is, hogy hiába tetszelgek itt a mártír anya szerepében, a kölykeim még csak jópofát sem vágnak az egészhez. Néhány óra esztelen rohangálás után, épp a Na szórakozzatok anyátokkal, most húzunk el haza! záróakkord felcsendülése előtt belebotlottunk egy, a bulizónán kívül eső úszómedencébe. A kék vízen, pár lépcsőn, egy korláton és néhány békésen úszkáló nyugdíjason kívül semmi sem volt itt. A kislányok arcán végre széles mosoly terült szét, s lubickolásukkal további két boldog órán keresztül mentek a sportos nyugdíjasok idegeire. Ugráltak, úsztak, vizet nyeltek, táncversenyt rendeztek, szóval csupa olyan normális dolgot csináltak, amit az ember elvár a gyerekeitől. Én pedig a medence szélén elterülve gondolkodhattam az intim szféránkat elárasztó gagyiparádé személyiségromboló hatásairól és a romlatlan gyermeki lélek diadaláról.

El tudtok képzelni egy olyan falut, ahol nincs térerő, a kocsma este nyolckor bezár, a legizgalmasabb arc pedig a méhészbácsi a világháborús kalandjaival? Van ilyen falu Magyarországon. A helybéliek olyan viskókban laknak, mint amilyeneket a Fókuszban láttam utoljára, és akkor is azt gondoltam, hogy a tévé stábja eszkábálta össze a drámai hatás kedvéért. Helyi nevezetesség egy patakszerű képződmény, ahol a falu lakói és a ruháik tisztulnak rendületlenül. Szóval nem egy fővárosi csúszdapark. Az engem fojtogató szorongás viszont hasonlított az élményfürdőben átéltekhez. Kizártnak tartottam, hogy ezen az ingerszegény helyen több napot ki lehet bírni. Ki lehetett. A gyerekek a sárban dagonyáztak, kecskéket kergettek, és azon versengtek, ki tud a frissen lepottyant tehénszarba legelőször mezítláb beletaposni. Esténként előkerültek a társasjátékok, a könyvek, meg a zseblámpák a sötétben bóklászáshoz. És voltak csónakok, amelyekben nem csak evezni lehetett, hanem kalózkodni, ugrálni, meg borogatni is. Megint meglepődtem azon, hogy ha nem tömjük tele a gyerekeinket ingerekkel, akkor mennyire kevés elég nekik a boldogsághoz. Nekem mondjuk jól jött volna néhány hosszúlépés, és némi térerő, de én már túl romlott vagyok az egyszerűség önfeledt élvezetéhez.

És ha így folytatom, a gyerekeim is lassan azok lesznek hozzá. Így aztán lustaságból érett megfontolásból úgy döntöttem, véget vetek a pörgésnek, növekedjenek a lurkók mint a vadvirágok. Nem kell a műtrágya, jobb a tehénszar. Ha hagyom őket unatkozni, előbb-utóbb csak megtanulják, hogy az anyukájuk nyúzása helyett mindenkinek jobb, ha maguk fedezik fel a világot.

Ősz óta vigyázok a hétvégéinkre. Egy gyerekprogramnál többet nem szervezek a két napra. Későn kelünk, hetrázunk az ágyban, hülyeségekről beszélünk, kutyát sétáltatunk, a gyermeki személyiséget károsító sorozatokon röhögünk, elszenesedett sütikről házi gasztroblogot készítünk, és sokat unatkozunk. Főleg ők. Mert én futok, olvasok, alszom, élek. Kezdetben nyafogtak, most már egyre gyakrabban kerülnek elő a rég elfelejtett játékok, a festékek, fonalak és rejtett kincsek. És legutóbb két unalomroham között Liza lányom lelkesen vigyorgott a képembe, Képzeld Mama, én legjobban itthon lenni szeretek!

Nem vagyunk különösen boldogok, de nem lóg a belünk, nem rohanunk, kevesebb a nyafogás, a szorongás, a követelőzés, több az ölelés, a nevetés. Biztos nem bírjuk így sokáig, de ha ügyesen menedzselem az Unatkozzunk Együtt projektemet, akkor a jövő nyári csúszdaparkig még sok ótvar gyerekprogramot megúszhatok. És anyaként ez nem kis dicsőség.

Luca

Hozzászólások