Szombat hajnalban verejtékezve ébredtem: megszültem ötödik gyermekemet. Miután derengeni kezdett, hogy mindez csak egy rémálom, megkönnyebbülve ugrottam ki az ágyból. Nincs ötödik, a valós négyet pedig röhögve elgardírozom. A hajnali szürkületben lelkesen vetettem magam a számítógép billentyűzetére, hogy gondolataimat összegereblyézve egy meggyőző levélben összegezzem, miért jár őrületesen jól egy fóti alternatív iskola, ha habozás nélkül kebelére öleli nyolc tantárgyból bukásra álló, számos intővel fenyített 15 éves minden szempontból idióta kamasz fiamat.  Már világosodott, amikor egy frappáns anamnézis és egy megható motivációs levél szerzőjeként elégedetten dőltem hátra a kanapén annak tudatában, hogy intellektuális erőfeszítésem meghozza eredményét. Illetve mégsem. A számítógép kilehelve lelkét a semmibe repítette Szendvicsgyerekről készült dicshimnuszomat. Egy magamfajta erős asszony ettől még elszánt marad: megírom még egyszer. De majd máskor. Látens zseninket ideje volt kivakarni az ágyból, hogy frissen, üdén, motiváltan indulhasson vívóversenyére. Mert nem csak okos, nagyszerű, és tehetséges, de nagyreményű sportoló is. Tea, zabkása, energiacsoki, Hol a vívózoknim?,  Mama pakold be a vívótáskámat, és a cipzárt rendesen húzd be! után feltűnt Kisszendvics, kezében némi fantáziatevékenység után hajdanvolt cipőként definiálható két sárcsomóval,

Mama lécci mosd ki, mert ebben nem engednek a pástra, de ne legyen vizes és siess, mert öt perc múlva indulnom kell!

És tényleg nem ordítottam. Sikálás közben szelíd érdeklődéssel kérdeztem olyanokat, hogy hol a harmincezer forintos néhány hónapja vett vívócipője, és ha azt véletlenül biztos kidobták a geci edzők, pedig tök jó helyen, az öltöző közepén a padlón hagyta, akkor az egy hónapja beszerzett tízezer forintos iskolai edzőcipője hol van, és miért remélhetjük, hogy azt véletlenül biztos nem dobta ki a geci takarítónő az iskolai öltöző tutibiztos padlójáról.  A kérdések tisztázása előtt a gyerek apjával és a cipőszerű tárggyal útnak indult a leendő olimpiai bajnoki cím felé.

Csipás lánykáim szerényebb reményekkel támolyogtak elő a hálószobából. Reggelire vágytak. Kenyér egy falat se. Helyette volt recept: villámgyors puhaomlós kifli. Egy motivált családanya nem ismer lehetetlent, bár a villámgyors definíciójáról alkotott elképzelése más tartalmi elemeket foglal magába, mint a „ha nincs időm,  gyorsan összedobom ezt a hihetetlenül egyszerű kiflit”-gasztrobloggeré. Esetleg a gyorskezű mesterszakács receptje nem tartalmaz két segítőkész gyermeket is. Két órás tapicskolás, borogatás, vinnyogás és testvércsesztetés után a mérsékelten elszenesedett puhaomlós kifli elfogyasztásával ért véget a nap legvidámabb része. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezt akkor még nem sejtettem.

Az utolsó falat lenyelésekor tört ki nagycsoportos Ojón a  fejlődési krízis, amely a lélektani kutatások szerint előbb-utóbb magával hozza az intellektuális-személyiségbeli érést is. (Az óvónénik szerint utóbb, én viszont makacsul hiszem, hogy az üvegházi paradicsom majdnem annyira piros, mint napon érlelt társai, miért ne érhetne be az én lánykám is tavaszra?) A mágikus pillanat óta iskolaérettlenem szabadideje túlnyomó részét a konyhakövön fetrengve berregéssel tölti. Rendben, ez anyai túlzás. Berregni nem tud, csak fejhangon hörögni. Gőze nincs, hogy kell a berregéshez szükséges „r,” hangot kipréselni magából. A fejhang azonban stimmel, és az is, hogy ez ébresztette fel napunk hősét, Bendőt. Az ő rátermettsége szerencsére megkérdőjelezhetetlen: az esti szalagavatóra való készülés bizonyítja, hogy nem csak iskolaérett, hanem a célegyenesben van: hormonoktól dúltan, átmulatott éjszakák reggeli kómájában is biztatóan magas a találati aránya az iskola felé haladó troli busz sikeres percepciójának ahhoz, hogy reménykedhetünk az érettségi vizsgáig való elvergődésben. Ő a mi reményünk és büszkeségünk.

Reményünk és büszkeségünk őrjöngve nyeldeste a kiflit. Nem lehet igaz, hogy az öltöny, ami tegnap este még a szekrényben lógott, eltűnt. És a csomagolásból kihámozott fehér ing összekoszolódott. És a fekete zokni ezüstösen csillog. Megtaláltam, kidörzsöltem, kivasaltam. Egy kicsit azért fájt, hogy elvárja egy nyavalyás szalagavató miatt, hogy külön mossam a büdös zoknijait a húgai csillámport hullajtó pólóitól. Némi csapkodás, üvöltözés után ezen is túltettük magunkat: átbeszéltük, feldolgoztuk, elengedtük, megbocsájtottuk. Csak azért, hogy az Aha-élmény a maga teljességében járhasson át: pattanásos fiú kezében egy cipőre emlékeztető sárcsomóval,

Elfelejtettem, hogy az osztálytánchoz egy fekete sportcipő kell, mama mosd ki, de ne legyen vizes, és siess, mert öt perc múlva indulnom kell!

Némi sikamikálás után nyilvánvalóvá vált, hogy a cipő nem fekete, és valószínűleg fénykorában sem volt az. A megoldás villámgyorsan bukott ki belőlem:

Ember adj pénzt, gyerek szaladj a plázába és vegyél egy újat!

Az ötlet életképtelennek bizonyult. Ilyen faszságokra nem volt idő. Mert Bendőnek a szalagavató főpróbája előtt be kellett ugorni a frissen felújított belvárosi kecónkba a tegnap elkészített vodkás gumicukrokért.

Nem akartam elképzelni, hogy nézhet ki a frissen felújított kecónk a vodkás gumicukor gyártás után. Nem akartam elképzelni, hogy fog kinézni a fiam hajnalban a frissen felújított, immár romokban heverő kecónkban gyártott vodkás gumicukor elfogyasztása után. Nem tudtam nem elképzelni.

Bendőt kirugdostam, majd én is elrohantam otthonról. Rekreációs jelleggel Ojó óvodájába nagytakarítani. Gondoltam, ventilálok segítőtársamnak, a porallergiás apukának. Aztán meggondoltam magam, hiszen mindenkinek megvan a maga keresztje. Waldorfos identitásom újragondolásából Bendő telefonja ébresztet. Van egy kis gond. Otthon maradt az ünneplő cipő. És van egy nagy gond is. A fehér ing véletlenül beleesett egy pocsolyába. És ha már úgyis arra járok az ünneplő cipővel és a nemtudomhonnan kerített tiszta fehér inggel, vigyem magammal az otthonfelejtődött afterparty belépő jegyét is.

Tüsszögős aput hazazavartam, a takarítást befejeztem. Bedobáltam az autóba a zsáknyi óvodás szennyest. Mert a heti nagymosók is mi voltunk. A táskámba bedobtam a bevásárlólistát. Mert a heti nagybevásárlók is mi voltunk. Otthon ünneplőcipőt fényesítettem, fehér inget túrtam-renováltam, belépő karszalagot kerestem, mosógépet pakoltam, lánykákat ünneplőssé suvickoltam, Embert bevásárlólistával ünneplőcipővel, majdnem fehér inggel, karszalaggal útjára bocsátottam.

Aztán fáradtan álltam meg a tükör előtt. Lenőtt hajam kuszán lógott, a körömlakkom lepattogzott, szemem alatt lila karikák, a gyűrött ruhám majd kiugrik rajtam. Semmi kétség,  ezen az estén még az ahhoz képest, hogy elmúlt negyven és mennyi gyereket szült, egész jól néz ki – kategóriába se férek bele.

A szalagavatón volt időm elmélkedni az élet értelméről. Mármint azok után, hogy a két fáradt, egész nap elhanyagolt kislányomat meggyőztem arról, hogy a világ legizgalmasabb szórakozása a közhelyektől csöpögő díszbeszédek végtelen sora után 150 diák egyenkénti felszalagozását végignézni.

Csak mérsékelten potyogtak a könnyeim.

Talán nem kellett volna körülnéznem. A tipp-topp frizurák, gondos sminkek és jótékony szabású ünneplő ruhák alól szürke arcok, diszkrét pocakok, visszeres lábak villantak felém. Középkorú szülők, akik rég túl vannak életük hamvasabb részén. Nem kérdés, én sem lógok ki közülük. Mármint a tipp-topp frizurától, a gondos sminktől és a jótékony szabású ünneplőtől eltekintve.

Vagy csak elkeseredtem a szokásos napi ámokfutástól, amelyhez egyre kevesebb a türelmem, és egyre nagyobb a csüggedésem.

Esetleg fájó volt ismét szembesülni azzal, hogy Kisszendvicsből mégsem lesz vívóbajnok, ellenben ma is eltört két párbajtőrt, ami nagyjából harmincezer forintba fog kerülni.

És persze eszembe jutott a Bendővel töltött hosszú tizennyolc év is. A dolgok jelenlegi állása szerint  nagyjából minden hibát elkövettem, amit a szakirodalom szerint szülőként el lehet követni.

Azzal sem könnyű szembenézni, hogy hamarosan nevelési hibákat sem követhetek el, mert Bendő felnő, elmegy, tojik a fejemre, és lassan már a foltos-vasalt ingem és a szeneskiflim is hidegen hagyja őt.

Az önsorsrontó gondolatok ápolgatását  a vigyorgó Bendő szakította félbe. Sután ölelt át és vezetett a táncparkettre. Keringőzés közben melegbarna szemeivel mélyen az enyémbe nézett,

Mama, azt tudod ugye, hogy egy szar inget hoztál nekem?! Nézd meg a gombjait, és a színe is fos…”

Végignéztem az ingen. Tényleg ramatyul festett. Hosszú idő után először tört fel belőlem a gondtalan, szívből jövő kacagás.

Ötödik nincs, a valós négyet pedig röhögve elgardírozom.

A ballagás napja pedig még messze van. Elég lesz akkor azon agyalni, hogy milyen gatyával álcázzuk Bendő szőrös lábait a szalagavatón  elvesztett egyen-öltönynadrág helyett.

Luca

 

Hozzászólások