Meglehetősen szorongató érzés, hogy lassan a titok mint lehetőség egy teljesen önálló élettérre, a kommunikáció diadalával kipusztulni látszik,  legfeljebb csak abban bízhatunk, hogy nem vagyunk eléggé érdekesek, vagy fontosak ahhoz, hogy mások időt pazaroljanak szürke kis életünkre. Legalábbis én mindig ebben reménykedem. A paranoiditás rögös útján a facebook indított el, mert minden maradiságom ellenére némiképp engem is elcsábított. Szomorúan tapasztaltam vajmi kevéssé érdekli a körülöttem élőket ellenséges hozzáállásom mindenhez, ami modern, tud villogni, jelszót kér, s működésének elve meghaladja értelmemet. Szerencsére a világ megy a maga útján, így aztán nekem is lett facebook oldalam, bár sunyi módon, álnéven, melynek hátterében a mindig gyanús rejtőzködésen kívül – állítólag – a tisztességtelen kukkolási hajlam is erős motiváció.

Kb. egy éve ismertem meg az előzmények funkciót, s úgy véltem problémáim megoldódni látszanak. Együgyűségemben azt hittem, törlöm, amit törlök, eltűnik, soha nem is volt, vége. Aztán egy nap nyitott facebook oldalamat látva, arra járó gyermekeim felvilágosítottak, hogy a jobb oldalon látható arcfeltöltés, mellplasztika, fogfehérítés, stb. reklámok nem a véletlen művei. A ki tudja Y, vagy Z generáció gyermekei azt állították, hogy a google és a facebook egymás jó ismerősei, nem felejtenek, s az információkat megosztják egymással. Közösen dolgoznak azon, hogy megoldást találjanak az általam gyakorta felvetett- s ezek szerint hiába törölt- problémákra, illetve hogy ébren tartsák a tökéletes test iránti vágyamat. De ez talán még nem is olyan nagy baj, hiszen érdeklődésem oka szemmel látható. Azonban az olyan jellegű oldalak előtérbe kerülése, melyek azon ötletelnek, miként tüntessük el a hagymaszagot a kezünkről, vagy házi praktikákat ajánlanak a vízkő és moly ellen, igen megalázó, mivel ezek már beszűkült gondolkodásomról tanúskodnak.

A facebook keresője sem lett a barátom. Nem tudtam, hogy az is egy memóriabajnok, soha nem feledi a titokban bepötyögtetett neveket, s már az első „a” betű lenyomásakor láthatóvá tesz legalább öt olyan férfinevet, kiket már rég elfeledtem, fotóikat meg pláne eszembe sem jutna nézegetni. Mindenre emlékszik a nagy háló, szembesít futó gondolataimmal, éppen csak szárba szökkenő vágyaimmal, rosszabb, mint anyukám volt lánykoromban. Mi lesz, ha egyszer megharagszik rám? Akkor mindenki megtudja, hogy én lapulok szánalmas álnevem alatt? S én vagyok, ki hagymaszagú kézzel nyomkodva a billentyűket, titokban gyanútlan, fürdőgatyás férjeket kukkolok, amint palacsintát majszolva, boldogan mosolyognak a horvát tengerparton? És ennél még van rosszabb is.

Félelmem nem alaptalan, tekintve, hogy nálam érdekesebb emberek oldalainak feltörésétől euforikus állapotba kerül a facebook arra hajlamos közönsége, kb. mint régen a nyilvános akasztásokon. S közben erősen próbálják feledni, hogy valójában mindannyian pucéran ülünk egy óriási pók hálójában, jelszavakat, kódokat használva pajzsként, szánalmasan kapaszkodva a sérthetetlenség illúziójába.

Persze bárki megkérdezhetné, miért is nem viselem magam szépen, ha nem leskelődnék, ha nem olvasnék buta oldalakat, ha nem lennének titkaim, akkor nem fenyegetne a lebukás veszélye sem. Egyszerűen azért, mert titok párti vagyok, kiegyensúlyozott, kölcsönös szimpátián alapuló kapcsolatot ápolok az árnyékommal, s utálom, ha megbolygatják. Félek a titok tolvajoktól, a pöffeszkedő leleplezőktől, az életünket átszövő hatalmas háló, információtól dagadt, önjelölt vadászaitól. Ha mégis megjavulnék, attól tartok, akkor lennék csak igazán paranoid.

Hozzászólások