Clancy Martin kanadai kutató eredményei szerint hétköznapi csevegéseink során 10 perc alatt átlagosan 2-3 hazugság esik ki a szánkon. Ha épp nem a szomszéd nénivel beszélgetünk az időjárásról, hanem mondjuk a szerelmünkkel a közös jövőnkről, akkor a statisztikák ennél is durvábbak. Megrázó eredmény, de nem meglepő. Miért is ragaszkodnánk a puszta valósághoz, amikor apró füllentésekkel, diszkrét sunnyogással, a valóság finom kozmetikázásával érdekesebbnek tűnhetünk, a másik hiúságát legyezgethetjük, kínos perceket spórolhatunk meg, a világ pedig jobb helynek tűnhet. Minél fontosabb számunkra a kapcsolat, annál motiváltabbak vagyunk abban, hogy gondolatainkat – akár valóságtartalmuk rovására – társadalmilag emészthető formában böfögjük ki magunkból.

 Az igazságtartalmak lazán kezelésének technikáját korán el lehet sajátítani. Igazmondás terén a gyerekek egy családon belül is változatos profilt mutatnak. A profi hazudozók szemrebbenés nélkül ontják magukból az ámulatba ejtő sztorikat. Ők hamar ráébredtek, hogy az igazság elmaszatolásával a kínos helyzetek jól kezelhetőek, könnyebb potya szeretetre, elismerésre szert tenni, vagy egyszerűen csak színesebb lesz füllentéseikkel a világ.  A pszichológusoknak nagyobb fejtörést okoznak a kóros igazmondók. Őket onnan lehet felismerni, hogy szoronganak, bűntudat gyötri őket, sebezhetőek és egyáltalán nem értik, miként működik ez a világ. Az igazmondás bármelyik életkorban gyógyítható. Katolikus családomban például fel sem merült a füllentés lehetősége. Húsz éves lehettem, amikor életemben először hazudtam apámnak. Várakozásaimmal ellentétben nem dőlt össze a világ, ellenben megoldódott fájdalommentesen egy olyan válságállapot, ami igazmondással kínos magyarázkodásba fulladt volna. Egy új és egyszerűbb út nyílt meg előttem: megértettem, hogy egy-egy hazugsággal néha klasszul ki lehet jönni pocsék helyzetekből.

A szülőket rendszerint aggodalommal tölti el a felismerés, hogy gyermekük nem mond igazat. Ez néha tényleg kínos. Egyszer köztudottan füllentős kisfiamat megtaláltam egy üres textilfestékes tasakkal. A tasakot veszélyre, mérgezésre, meghalásra utaló színes ikonok és feliratok díszítették. A gyerek tagadta, hogy akár egy csipetnyit is lenyelt volna a tartalmából. Már épp annyi idős volt, hogy akár hihettem volna neki. Nem hittem. Két napig raboskodtunk a toxikológiai osztályon. Azt hiszem, ez volt az egyetlen eset, amikor az igazsághoz való laza hozzáállása miatt megszívta, és azt hiszem, egyáltalán nem tanult belőle.

A szakirodalom hét-nyolcéves korig nem beszél hazugságról, csak konfabulálásról. A  kiszínezett történetek nem gonoszságból születnek.  A lurkók még nem képesek a valóságot és a fantáziát élesen elválasztani egymástól, mellesleg hatéves kor körül alakul ki a felettes én, és kapjuk tőle ajándékba a lelkiismeretet és a bűntudatot. A gyermeki kreativitás pedig határtalan. Amikor a kisgyerek fényezi magát egy cuki történettel, kacagás és megszégyenítés helyett jusson eszünkbe: önreflexióra való képességünk teljes birtokában felnőttként hányszor csapjuk be magunkat álokoskodásainkkal, csak azért, hogy elkerülhessük a szembesülést tökéletlen voltunkkal.

Kisiskolás korban a gyermekek hirtelen az igazság bajnokaivá válnak. Különösen, ha a pajtásukat kapják sunyiságon. Magukkal jó esetben elnézőbbek. Ebben az életszakaszban durvul el a szabályjátékok kényszeres űzése. Parancsolgatnak, szabályokat alkotnak, majd heves viták közepette elvetik azokat, csak hogy újakat préseljenek ki magukból. Mindeközben tombol az erkölcsi felsőbbrendűség-érzés. A kínos az egészben az, hogy nagyjából ez az az életszakasz, amikor már érdemes lenne kicselezni a morális elvárásokat. Az iskolába kerülve a tét nagyobb, szigorúbbak az elvárások,  az új közegben farkastörvények uralkodnak, kegyetlenek a pajtások és a pedagógusok, az elvárásoknak lehetetlen megfelelni, a gyerek a saját bőrén tapasztalja meg az igazságtalanságot felnőttek és kortársai részéről egyaránt. Ebben a közegben nem csoda, ha a kölyök füllentésre vetemedik. Vekerdy Tamás szerint beteg oktatási rendszerünkben a szülő optimális esetben gyermeke cinkosává válik. Néha például megírja helyette az idióta leckét. Ennek felvállalása az osztály előtt azonban kockázatos. Aggódom annak a gyereknek a jövője miatt, aki tanítónője szemébe nézve bevállalja, hogy az anyukája írta meg a matek feladatait. Királykisasszony osztályában egyik nap – gondolom az őszinteségre nevelés jegyében – megkérdezte az osztályfőnök,

Ki késett el ma reggel az iskolából?

Mivel Királykisasszony a kényszeresen igazmondó gyerekeim közé tartozik, felpakolta kezecskéjét és azt is elmondta, hogy miért történt a gyalázat,

Nálunk aludt egy másik hosszú hajú kislány, a testvéremnek is hosszú a haja, és a mamámnak túl sok időbe telt három kislányhajat rendbe tenni.

A tanító néni sok mindent mondhatott volna, ami többé-kevésbé kimeríti a pedagógiailag frappáns válasz fogalmát. A Mondd meg anyukádnak, hogy legközelebb iparkodjon-tól a Vágja tövig a hajatokat vicceskedésik széles a választék. Amit végül kipréselt magából,

Ez nem magyarázat, emiatt nem lehet elkésni!

szerintem megalázó, és arra tanít, hogy nem éri meg igazat mondani.

 Ahogy nőnek a gyerekek, a helyzet bonyolódik. A társas kapcsolatokban a mindenható felnőttekbe vetett hit egyre több sebből vérzik, világossá válik, hogy nem vagyunk méltók erre a bizalomra. A kortárs kapcsolatok hirtelen izgalmasabbá válnak a felnőtteknél. Már kisiskolás korban tombol a lojalitáskonfliktus,

Beköpjem az ofőnek, hogy a barátom lopott, csalt, hazudott, szemétláda volt

vagy segítsek neki eltusolni a balhét?

Egyszer egy osztálykiránduláson néhány kamasz engedett a drog csábításának, amitől két jólnevelt, kellően szorongó lányka beijedt,

Mi lesz, ha meghalnak?

és jelzett az osztályfőnöknek. A módosult tudatállapotban fetrengőket nem rúgták ki az iskolából, ellenben a két „besúgó” lányt annyira elítélte az osztályközösség, hogy mindketten hetekig sírógörcsök közepette fetrengtek a megszégyenüléstől és a kiközösítés élményétől.

A felnőttnek egy rendes gyerek mindig igazat mond. Egy rendes gyerek kiáll a barátjáért. Feloldhatatlan konfliktus. Ebben legfeljebb mi felnőttek segíthetünk. A hogyan sokféle lehet, ízlésünktől, neveltetésünktől, elveinktől, gyerekeinktől  függően. Néhány alapvetést azonban jó, ha szem előtt tartunk.

Tisztázzuk magunkkal, mi mit gondolunk hazugságról és igazmondásról. Jussanak eszünkbe azok a mérgező helyzetek, amikor minket aláztak, félemlítettek meg vagy mi magunk váltunk hazugság áldozataivá.

Soha ne beszéljünk általánosságban. A Hazudni mindig bűn és a Na jó, néha azért lehet füllenteni kijelentések nem mondanak semmit, ellenben szorongást keltenek. Ha konkrét eseményekhez pattintjuk a témát, jobb esélyekkel indulunk. Aktualitás pedig akad minden napra: egy sikkasztáson kapott politikus, egy szomszéd, aki lebukott a szeretőjével, egy be nem vallott intő az e-naplóban…

Verjük a gyerek fejébe, hogy időnként életbevágóan fontos az igazmondás, még akkor is, ha emiatt a barátaink (vagy mi magunk) pocsék helyzetbe kerülünk. A kislányaim egyik mesekönyve egy osztályról szól, akik többnapos kirándulásra mennek. Két fiú lelép és eltéved egy barlangban. Néhány gyerek a keresésükre indul a felnőttek tudta nélkül, és bajtársiasan összefogva jól kimentik a barlangból a két deviáns kölyköt. Káros mese. Az életveszély felülírja a baráti lojalitást. Nem győzöm magyarázni a kislányaimnak, hogy ezt a rakás gyereket jól seggbe kéne rúgni.  Ehhez képest mondjuk egy intő eltitkolása kutyafüle.

Soha ne legyen aránytalanul nagy a büntetés. Ha egy gyerek azt tapasztalja, hogy igazmondással matematikailag nagyobb az esélye, hogy jobban jön ki a pocsék helyzetből, mint egy izzadtságcseppektől lucskos hazugsággal, tuti a könnyebb utat fogja választani és igazat mond.

Bevallhatjuk, hogy mi is hazudtunk már életünkben. Már ha tényleg hazudtuk. Fontos, hogy elmondjuk, mikor, miért, milyen érzés volt, megérte, vagy megszívtuk. Hazugságban mindig fontos az őszinteség.

Ha muszáj, hazudjunk a gyerekünk érdekében. De csak akkor, ha mással nem tudjuk őt evakuálni a pocsék helyzetből. És ilyenkor átkozottul magyarázkodjunk, nehogy már azt gondolja, hogy ez az élet rendje.

Minden pszichológiai-pedagógiai okoskodás egyetért abban, hogy a gyerekkel fontos az őszinteség. Szerintem néha muszáj az igazságot némiképp árnyalni. Minden szülő falra mászik például a gyermeki kérdéstől,

Anyu, melyikünket szereted a legjobban?

Erre a kérdésre nincs helyes válasz. Ha legalább magunkhoz őszinték vagyunk, beláthatjuk: nem szeretjük egyformán a gyerekeinket. Valamelyik mindig közelebb áll a szívünkhöz. Szerencsés esetben  időnként mindegyik a toplista élére kerül. Konkrét példákkal, a valóság pici szépítgetésével és minimális empátiával elég jól kommunikálható az éppen testvérféltékenységtől gyötrődő gyermekünk felé a kínos igazság.

Ha a gyerekünk hét-nyolcéves kora körül is sokat sunnyog, ne őt csesztessük, hanem nézzünk magunkba. Kap elég szeretetet, figyelmet a kölyök, illetve nem viselkedünk-e vele a kelleténél indokolatlanul többet tetű módon?

Minden keserű tapasztalat ellenére bízzunk abban, hogy nem csak a rossz példa, hanem  a jó  is ragadós. Ezért aztán csak annyit hazudjunk, amennyit feltétlenül muszáj. A gyerek előtt még annál is kevesebbet.

Luca

Hozzászólások