Amikor Liza lányom hatodszorra is meg akarta nézni hazánk új dicsőségét, a Mindenki Oscár-díjas rövidfilmet, leüvöltöttem a fejét gyanakodni kezdtem, és megkérdeztem tőle, történt-e valami ma az iskolában. Lizának nem szívesen teszem fel ezt a provokatív kérdést, mert a srácaimtól megszokott  “Ma? Ja, semmi” biztonságos és rövidre zárható dialógusa helyett ömleni kezd belőle a szó. Most is megbántam, hogy az ötödik újrajátszás helyett gondosanya szerepben tetszelegve megadtam a gyereknek a kommunikációs lehetőséget. Az élménybeszámoló, ha unalmasabb nem is, de határozottan pocsékabb volt, mint maga a film.

Ja, igen, ma volt az országos énekverseny. Ebben a késői órában a reggeli gyűrött fehér blúz – működőképes vasaló – félpár fekete kopogós cipő – iskolai egyen nyakkendő keresést már rég elhomályosította az elviszem – ledolgozom -megírom – felveszem – lecsapom – elmagyarázom – kimagyarázom – összeszedem – megetetem – megintelviszem – amásikatiselviszem – lebaszom – kibaszom – megintösszeszedem – hagyomafenébeazegészet napi rutinja.

Liza szerint a filmbéli Erika néni nem is gonosz. Mert csokit ad a gyerekeknek. Mert mosolyog. Mert nem üvölt. Mert Mindenkit elvisz a versenyre, és nem rakja ki a botfülűeket az énekkarból a fellépések idejére.

Liza szépen énekel, rendesen viseli magát, nem is néz ki olyan rondán, hogy rontaná az énekkar összképét, így hát a fellépő csapat stabil tagja. Ezen a napon mégsem sikerült megugrani a minimumkövetelményeket. Mire a fellépés színhelyére értek, három tanár cseszte le őt alaposan. Mert nem fehér, hanem szürke harisnya volt rajta. Mert nem fekete, hanem sötétkék ünneplő szoknyát viselt. Mert az énekkaros nyakkendő megkötése reggel a szülők feladata, nem pedig a tanítónénik drága idejét kell ezzel rabolni. És egyébként is fázott, unatkozott, Mindenki – már aki elmehetett a versenyre- nyűgös és ideges volt, a kopogós cipő pedig feltörte a lábát.

Lánykánkat azért írattuk ebbe a közepesen pocsék általános iskolába, mert

az idióta apja három éve még nem ismerte fel, hogy menekülni kell az állami oktatásból mondjuk a számunkra már jól bevált waldorf berkek felé

nem vették fel az úrigyerekek nyelvtagozatos iskolájába

úgy gondoltuk, hogy egy ének-zene tagozatos suli, ahol a gyerekek énekelnek, táncolnak és sportolnak, nem lehet olyan nagyon rossz választás.

És tényleg nem volt olyan nagyon rossz választás. Megnyertük a világ két legcukibb tanítónénijét. A leckét könnyedén megírja napi egy-két óra alatt a család, így a sok hülyeséggel csak néhány órán keresztül mérgezik Liza agyát a kötelező iskolai időben, ezt meg simán kibírja egy kiegyensúlyozott, értelmes gyerek. A menzán káromkodó, fogatlan konyhás néniket sem kell nap mint nap hallgatnia, mert annyira ráérek, hogy lazán el tudom hozni a gyereket ebéd előtt az iskolából, s nyilván a napi főzés is belefér az életünkbe. Az első két évben még a Városligetbe is néha kijutott az osztály, most, a pusztítás  építkezés miatt ez nehezített, de így legalább mi szülők se tunyulunk bele a jó dolgunkba, a hétvégéken családi programok során pótoljuk a hétköznapokban elmaradt gyereklegeltetéseket. Engem ugyan megviselnek a menetrendszerű milyen tanulmányi eredményeket értek el a kölykeink, ki nem fizette be az osztálypénzt, hányadik helyezést ért el az osztály a papírgyűjtő versenyen, és úgy általában a kineknagyobbafasza – kérdéseket feszegető szülői értekezleteken való rohadás, a sorba állított, fapofával anyáknapi verseket daráló gyerekek látványa, az értékelő füzetbe sorakozó csillagos napocskák-kicsi felhőcskék aláírása és a “Mágnes és a vasrészecskék találkozása” című iskolai fogalmazás megírása, de már rég beláttam, ez nem az intézmény hibája, hanem az enyém.

Mindezek ellenére a büdös kölyök nem szeret iskolába járni. Mert retteg az énekórákon, a táncórákon és a sportfoglalkozásokon. Ezeket a tárgyakat nem a két cuki tanítónéni, hanem jól felkészült szakos tanárok tanítják. Kislányunk gyönyörűen énekel, még annál is gyönyörűbben táncol, és szép izmokat növesztett a combjaira. Mondjuk nem örömből, hanem rettegésből. De kit érdekel?! Szőrszálhasogatás azon morogni, hogy épp azokat a cuccokat gyűlöltetik meg a kölyökkel, amelyek úgy nagyjából a legnagyszerűbbek az életben. A lényeg, hogy büszke lehetek a teljesítményére. Ráadásul idejekorán megtanulja, hogy az élet nem habostorta.

Igen, az országos énekversenyt megnyerte az iskola. Ha minden jól megy, egyszer még Svédországba is eljuthatnak. És Liza is velük mehet. Ha addig megtanulok nyakkendőt kötni.

Itthon is helyreállt a béke. A Mindenki helyett mostanában a Pink Floyd Fala zizeg a képernyőnkön. Lánykám imádja azt a részt, amikor a tanító bácsi húsdarálóban darálja le a kis tanítványait, és azt is simán felismeri, hogy a fickó sokkal gonoszabb a pedagógusainál, szóval nyifogásra semmi oka. Én pedig a Bodzavirág helyett legalább jó zenét hallgatok.

Luca

Hozzászólások