Megfogadtam, hogy ebben az évben szakítok a norvég krimik véres, belezős egy éjszakás világával, mert rájöttem, hogy irodalmi érdeklődésem vészesen kezd beszűkülni, olyannyira, hogy haragszom Jo Nesbo-ra, amiért nem ír évente legalább három regényt. Durva lett volna rögtön szakirodalomra váltani – amit egyébként is csak nyilvános helyen szeretek olvasgatni-, így érzékeimre hagyatkozva, félig citromsárga színe miatt, szedtem le a polcról Michael Cunningham regényét.

Ez is egyéjszakás volt, már hajnalodik. Szomorú vagyok. Szomorú, mert vége. Szomorú, mert nem én írtam, és mert sohasem fogok így írni. És a legszomorúbb azért, mert alapvetően kispolgári, egyensúlyra törekvő lényem még mellékszereplőként sem jöhet számításba egy ilyen történetben.

A szerelmi történetek általában banálisan alakulnak, a forgatókönyvek váza adott, az üres részeket színezgetjük a magunk módján megpróbálva feledhetetlenné tenni. De a lényeg marad. Túlszabályozott világunkban csak kevéssé játszunk a határokkal, csőre töltött rettegéssel védjük érzelmeinket, s a végén magányosan áztatjuk talpunkat egy normális családi ház, normális kanapéján egy ronda, zöld lavórban.

És, ha nem banális, akkor sem jobb. Carla 40 éves és biszexuális, Jonathan homoszexuális és közös gyerekről álmodoznak. Ebben segít nekik Bobby, aki széplelkű és aszexuális. A történet három önmagába zárt, érzékeny ember irreális próbálkozása a normálisnak mondott életre. Ebbe csak belebukhatnak.

Hozzászólások