Bendő jogosítványával új konfliktusforrás költözött az életünkbe. Csak azért nem semmisítettem meg a fényképes műanyag lapocskát, mert halványan pislákol bennem a remény, hogy egyszer majd felnő a család az új helyzethez, s beköszönt a paradicsomi idill, amikor a fiam fuvarozza a húgait az iskolába, illetve engem haza a kocsmából. De eddig az állapotig kétségtelenül rögös út vezet.

Bendő naponta teszi fel a kérdést,

Vezethetek?

Én naponta válaszolom,

Nem.

A következő támadás menetrendszerűen érkezik,

Akkor vezethetünk?

Igen. Vezethetünk. Már miért is ne? Remek minőségi időtöltés, én meg a nagyfiam kettesben, együtt a közös célért, közben beszélgetünk, dübörög az anya-gyerek kapcsolat, én tanítottam meg szeretetben úszni, síelni, biciklizni, most megtanítom vezetni is. Illetve dehogy tanítom. Ennél bölcsebb asszony vagyok. Elvégre van élettapasztalatom, meg pszichológus diplomám. Nem esem abba a csapdába, amibe a laikus pancser, aki szeretteit az anyósülésről oktatja ki arrogáns felsőbbrendűséggel.

Én csak csendesen támogatom a nagyfiamat.

Tegnap lezajlott közöttünk az egyetlen párbeszéd, ami az elmúlt időben le szokott zajlani közöttünk. Mármint a Mama-adjál-pénzt!-en, és a Mama-hol-a-zoknim?-on kívül. Sóhajtva dobtam oda a slusszkulcsot,

Jó, hát, induljunk…

Az útnak ezen az estén az anya-gyerek kapcsolat és a vezetői kompetenciák tökéletesítésén kívül egyéb célja is volt: két nálunk felejtődött osztálytársat fuvaroztunk haza.

A mamlaszok bepréselődtek a kis fostalicska hátsó ülésére, Bendő megilletődve a kormány mögött kuporgott, én pedig kompetens anyaként húztam meg mellette magam.

Esküszöm, az első öt percben majdnem  csendben voltam. Minden lefulladásnál  együttérzőn hallgattam fiam autómmal szembeni kritikáját,

Hogy a szarba lehet egy ilyen roncsot megvenni?!

Először akkor sikítottam, amikor szembe jött velünk egy villamos. Bendő szerint a villamos hibája volt és egyébként sem jött szembe.

Legközelebb egy zebránál. Oké, akkor bele is martam a kezébe. Oktalanul. Mert nyilván látta a fehér csíkokat a fiatal lánnyal együtt, és fékezett volna magától is, illetve mindenkinek az lenne a legjobb, ha kiszállnék a kocsiból. Nem szálltam ki és nem vitatkoztam. Higgadtan elmagyaráztam, hogy tőlem azt csinál, amit akar, és a halálra gázolt csajnak is tök buli lesz a Mennyországban, de őt örök életében bűntudat fogja gyötörni, hogy megölt egy embert. Egy hormondúlt kamasznak azonban az észérvek mit sem számítanak. Szerinte nem csak hisztérikus vagyok, hanem egy cinikus állat is.

 Ő sértetten szorította a kormányt. Én sértetten szorítottam össze a fogaimat. Egészen addig, míg az üzemanyag mutatóra nem tévedt a tekintetem. Benya egy szál se. A benzinkútban elszedtem a két mamlasz pénzét, majd nekiláttunk a kocsi megetetésének. Nem tett jót a tekintélyemnek, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak Bendő, hanem én is most tankolok életemben először. Némi üvöltözés után rájöttünk, melyik oldalon van a kocsi tankja, ebben az esetben melyik oldalra kell parkolni, hogyan nyílik a tanksapka, majd kipecceltük, mit egyen ma az autó, melyik csövet, hova dugjuk és milyen mélyen, nyomjuk vagy kibiztosítsuk, és képesek leszünk-e pont 10.000 forintnál megállni… Eddig azt gondoltam, hogy a férfiak genetikusan tudnak tankolni, a nők pedig nem. Nemi előítéletemnek az első felét újra kell gondolnom, a második fele rendben van. Az azonban biztos, hogy az anya-fiú kapcsolat ápolásának nem a megfelelő módja a közös tankolás. A benzinkút közönsége számára viszont remek szórakozás.

Mire a két mamlaszt hazaszállítottuk, kiderült, hogy a jobbra és balra értelmezésében generációs szakadék húzódik közöttünk, a piros lámpa egy szubjektív fogalom, a stoptábla kísértetiesen hasonlít a megállni tilos táblához,  illetve mindenkinek jobb lett volna, ha Bendőt nem én, hanem az apja neveli fel.

Azt hittem, ennyi tanulság elég volt az estére. Tévedtem. Hazafelé megálltunk egy harmadik mamlasznál. Én naivan szálltam ki az anyósülésről, hogy a Bendő sofőrhajlamai iránt érdeklődő osztálytárs betuszkolja langaléta testét hátulra. Az ajtó azonban becsapódott az orrom előtt, az autóm kilőtt a két fiúval, én pedig bután toporogtam a jeges éjszakában. Mivel kivételesen higgadt természet vagyok, úgy döntöttem, kapnak negyed órát, hogy visszajöjjenek értem, s csak utána jelentem be a rendőrségen, hogy ellopta az autómat két rossz arcú fiatal. Néhány hosszú perc után begördült az ismerős járgány.

Hazafelé a jeges csendet Bendő elkeseredett hangja törte meg,

Tudom, hogy bénán vezetek…

Hirtelen kijózanodtam. Honnan veszi ezt a marhaságot? Hiszen remekül vezet, ura a helyzetnek, nagyon fickós a kormány mögött, én meg őrülten büszke vagyok a fiamra. Elképzelhető, hogy nem juttattam kifejezésre mindezt elég világosan? Szomorúan, egyszersmind megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy kinőttünk a cipőorrkoptatós-műanyagmotoros korszakból, s nem én fogom megtanítani ezt a fiút sofőrködni, és úgy egyáltalán, már soha semmit nem fogok megtanítani neki. Innentől kezdve ő vezet, és hálás lehetek, ha magával visz néha egy-egy szakaszon. Egyébként meg fő a bizalom.

Másnap iskola után felhívtam telefonon. Én itthon szívok egy rakás saját és vendég kislánnyal, úgyhogy siessen haza, vigye vissza autóval az öccse sífelszerelését a kölcsönzőbe. A vonal túlsó végén zavart csend, majd tétova hang,

Miért nem szóltál előbb mama, itt ülök a kocsmában, már ittam…

Nesze neked kijózanodás.

Luca

Hozzászólások