“Ne aggódjanak a jövő miatt. Vagy aggódjanak, de tudniuk kell, hogy az aggódás körülbelül annyit segít, mint szöveges példának a rágógumi.” (Kurt Vonnegut) 

Szorongani pocsék. Különösen kétségbeejtő, ha mindezt saját utódunk követi el.  Amikor a kölyök szorong, a szülőt is elönti a pánik. Ha a mindennapi rutinból ismerős számára az érzés, akkor azért,

Basszus, ezt a nyomoroncságot is tőlem örökölte a gyerek!

Ha pedig  a szülőt olyan anyagból gyúrták, ami lelki egészségre kárhoztat, emiatt veri ki a verejték,

Mitől lett a kölyköm lelki toprongy?

A szorongásról egyetlen jó dolog mondható el: kétségtelen az evolúciós haszna. Ha őseink nem lettek volna érzékenyek az őket fenyegető veszélyekre, nekünk már rég harangoztak volna.

Az emberiség túlélése valószínűleg nem vigasztalja azokat a szülőket, akiknek gyermeke nyüszítve lép az oviba, összepisili éjszakánként az ágyat a félelemtől, véresre rágja a kezét matek dolgozat előtt, esetleg rettegve bámulja a szomszéd nénit, aki mindössze arról érdeklődik, hogy sikerült a balatoni nyaralás.

Emberfeletti vállalkozás belőni a normális és a kóros szorongás közti határvonalat: elsősorban attól függ, mi fér bele a család komfortzónájába. A szótlan anyuka miért is aggódná hülyére magát, amikor a gyereke három évig meg sem szólal az oviban, ha a családi hagyomány szerint a külvilággal való kommunikáció csak egy szükséges rossz mellékterméke a társadalomnak? Főleg, ha a kölyök mindeközben jól érzi magát.

A szorongás objektív tesztekkel is mérhető. Én is sokszor töltöttem ki szorongásskálát. Leglazább pillanataimban is maximum a közepes szorongásra utaló pontszámot értem el. Ennek ellenére viszonylag jól érzem magam, és nehezen tudom elképzelni, hogy létezik olyan ember, aki nemmel válaszol arra a kérdésre, hogy Gyakran gondol-e a halálra? vagy Szokott-e verejtékben fulladozva ébredni éjszakánként? Arra szocializálódtam, hogy ezek normális állapotok. Szorongós szülőknek rossz hírem van: ha a gyerekük ronyós, nem foghatják csupán a génekre. A magatartás-genetikai kutatások szerint az öröklődés hajlamosíthat az undok lelki deficitre, de a környezeten múlik, mennyire kap zöld utat a hajlam gyermekük életében. Én például nem csupán rettegő géneket kaptam, hanem azt is hamar megtanultam, hogy a világ egy veszélyes hely. Gyerekként nem ülhettem be senki autójába (mert apámon kívül mindenki életveszélyesen vezet), a repülőgépes családi utazásokat sem volt egyszerű megszervezni: több géppel utaztunk, mert egy repülőn nem ülhetett az összes azonos nemű családtag. Logikus: ha az egyik lezuhan, ne boruljon fel a családon belül a nemek aránya. Hála vakmerő apámnak, sosem latolgatta, mekkora  a valószínűsége két egymást követő repülőgép-katasztrófának.

Egyes életkori szakaszok természetes velejárója az idegtépő szorongás: ilyen a nyolc hónaposok szeparációs szorongása és a vénebb ovisoknál tapasztalható ronyóhullám. Ezekbe a kritikus időszakokba legfeljebb a szülő őrül bele, a gyerek, kösz, jól van, sőt örül, hogy anyja-apja végre rá figyel, miatta aggódik. Ha egyébként minden oké, szeretettel, türelemmel, látszólag sehová sem vezető beszélgetésekkel, halálosan unalmas szerepjátékokkal, mesék szövögetésével még a gyenge idegzetű szülők is viszonylagos épségben túlélik ezeket az időszakokat.

Akadnak szorongást keltő élethelyzetek is. Ha egy aggódó szülő megkeres, hogy a gyereke újabban vinnyogva csimpaszkodik rajta, esetleg retteg a haláltól, legtöbbször kiderül, hogy nem rég lépett le  apu, nagypapi pedig a kórházi elfekvőben készül az örök vadászmezőkre. Ezekben az élethelyzetekbe az adna aggodalomra okot, ha a gyerek nem reagálna a krízisre. Tapasztalatom szerint ilyenkor a pszichológus nagy sikereket zsebelhet be. Néhány beszélgetés, rajzteszt, játékterápia, s hipp-hopp az egész család egyszerre csak egész tűrhetően van. Az idő, némi őszinteség, vagy komfortos önáltató hazugság begyógyítgat (majdnem) minden sebet.

A szakembernek sokszor felesleges túlbonyolítani a helyzetet. Egyszer egy kedves kollégámat a szülők gyerekük éjszakai alvászavara miatt keresték meg. Hiába vizsgálta a kölyköt, lelkileg okénak találta. Megóvta a beégéstől az egyik szülői konzultáció, amikor véletlenségből kiderült, hogy vacsorához minden este a gyerek kólát vedel. Miután pszichológusi tanácsra a kólát lecserélték tejre, a kissrác alvási gondjai megszűntek. Ennyit a mindenható pszichológiáról.

Ovipszichológus koromban foglalkoztam egy ötéves kisfiúval. Az óvó nénik arról panaszkodtak, hogy a gyerek sunyi, szemtelen, és nem működik együtt a feladathelyzetekben. Az anyuka leginkább szorongásos tünetekről számolt be. Néhány találkozás után nyilvánvalóvá vált, hogy a fiúcska normálisabb bármelyik saját kölykömnél. A tünetek mégsem szűntek, sőt a gyerek szerencsétlenségemre tickelésbe kezdett. Nem értettem, mi van. Az anyukának volt annyi esze, hogy megunta tanácstalan fejvakargászásomat, s fiát átvitte egy másik csoportba, másik pedagógushoz. A tünetek egy csapásra megszűntek. Nem vagyok büszke elfuserált szakmai fellépésemre: a csoportban hospitálva az első pillanatban látnom kellett volna, hogy az óvó néni és a kisfiú kölcsönösen utálják egymást. Egyetlen mentségem, hogy ekkortájt még zöldfülű kezdő voltam.

Néha pedig tényleg baj van.

Szeparációs szorongásról akkor beszélünk, ha a négyévesnél idősebb gyerek szorong, mint az állat, és kétségbeesetten tiltakozik, amikor édesanyjától, vagy megszokott környezetétől bármilyen rövid időre, bármilyen ismerős helyzetben el kell szakadnia. A szeparációs szorongás jellemzően az anyával való kölcsönös függőségen alapul, valamiért anyu is abban a helyzetben van, hogy – bár már rühelli, hogy kölyke szüntelenül a fenekébe liheg – mégis szüksége van a kóros kapcsolatra. Ennek oka lehet például, hogy apu lelép egy másik nővel, esetleg egyszerűen az anyai szerep bizonytalansága fordul át beteges kötődésbe. A szeparációs szorongás prognózisa jó, egy nálam kevésbé csapnivaló szakember csodákat tud művelni.

Míg a szeparációs szorongást a szeretett személy elvesztésétől való félelem jellemzi, a teljesítményszorongás magának a szeretetnek az elvesztésére vonatkozik. Jellemzően iskoláskorban tűnik fel a környezetnek. Az egészséges lámpalázzal ellentétben ebben az érzésben az intellektuális izgalomnak nyoma sincs, egyetlen célja a kudarc elkerülése. Elsőszülötteknél és lányoknál gyakoribb állapot. Szülővé váláskor nagyobb a para, az igényesség és a precizitás, lányok esetében pedig jó eséllyel szigorúbbak az elvárások. Javítani a helyzeten lehet, de a személyiség alapjaiban nem változtatható meg. A pszichológus számára a teljesítményszorongó gyermek igazi kincsesbánya, ugyanakkor csodákat nem tud tenni. Fontos, hogy a család azokat a szokásait, értékeit, normáit elhagyja, melyek összefüggésben állhatnak a ronyózással, a szülők megtanuljanak jókor, jól bátorítani, a dicséret mindig konkrét és azonnali legyen, s az sem árt, ha gyerekük nevelgetését nem egy véreskezű vadállatra bízzák az éppen legmenőbb versenyistállóban. Valószínűleg a teljesítményszorongó lurkóknak tuti hely lehet egy waldorf intézmény, annak ellenére, hogy jellemzően nem erősségük a spontán kreativitás. Mármint a teljesítményszorongó kissrácoknak.

Valószínűleg a legpocsékabb a helyzet generalizált szorongás esetében. Ilyenkor a gyerek helyzettől függetlenül mindentől parázik: izzad a tenyere, fáj a feje, rágja a körmeit, nem bízik abban, hogy bármi is jól sülhet el, feszültségben él állandó konkrét okok nélkül is, a kölyök nem más mint egy romhalmaz. Ha tényleg nincs szerencséje, s nem kerül szakemberhez, esetleg nagyon súlyos a helyzet, jó eséllyel felnőttkorát is rettegésbe fogja tölteni. Ami persze nem akkora baj, de azért mégis…

Családunkban a generalizált szorongás a menő. Köszönjük, egész jól vagyunk. A dolgok jelenlegi állása szerint úgy tűnik, hogy négy gyerekemből mindössze kettőnek passzoltam tovább a családi hagyományt. Amikor elsőszülöttemnél felismertem a tüneteket, azonnal rohantam a pszichológushoz. Mázlim volt, egy zseniális nőbe botlottam, aki két év alatt kikupálta a fiamat. Ma már majdnem olyan a gyerek, mint más normális kamasz. Tulajdonképpen 75%-os sikert máris elkönyvelhetek, a maradék ronyókirálynőmmel pedig már magam is megbirkózom. De lehet, hogy így hagyom, már csak az evolúciós haszon miatt is.

Tapasztalataim szerint a kőkemény szorongással felesleges harcba szállni: valaki vagy rettegős vagy nem. Viszont elég jól együtt lehet vele élni. A boldogság kulcsa valószínűleg nem a szorongástól való végérvényes megszabadulás. Nagy eséllyel mi maradunk alul. Egyszer egy könyvben (valami kognitív szemléletű írás, a címét már rég elfelejtettem) azt olvastam, hogy a szorongást meg kell szelídíteni, sőt, a legbiztosabb, ha összebarátkozunk vele. Amikor feltűnik, érdemes úgy köszönteni, mint egy régi, jó ismerőst.

Isten hozott kedves Szorongás, már oly rég nem láttalak!

(Azokért a gondolatokért, ami nem saját termék, hálás köszönet Ranschburg tanár úrnak.)

Salát Luca

Hozzászólások