Számomra a keresztény vallás sokáig csak úgy volt, ahogyan a Nap az égen, gondolkodásom tárgyát nem képezte, igaz, sok más fontos dolog sem. Nagymamáim, dédikéim magától értetődően morzsolgatták a füzért, jártak templomba, ha nagyapám megrugdosta a kutyát, simán meggyónta, aztán újra megtette. Elég kényelmesnek tűnt. Isten és Jézus a mindennapok része volt Máriával együtt, ahogyan Kádár János is az esti híradóban, számomra jól megfértek egymással. Hittem, vagy sem Krisztus megfeszítését, senkit nem érdekelt, mindenesetre a festett stációk elbűvöltek és felzaklattak, akkoriban annál brutálisabb képeket nem is igen láttam. Felnőttként is úgy gondolom, meglehetősen felkavaró egy olyan egyház tagjának lenni, amely középpontjában egy kivégzési jelenet áll, azt tudván, hogy ez értem is történt.

Pár éve sajnos divattá lett a vallás, a hit nélküli felekezeti esküvők csakis a fotókon mutatnak jól, az emberek gombamód szaporodó gyülekezetekben keresik Istent, s ha egyikben nem találják, hát pár sarokkal arrébb újra próbálkoznak. Az utcán ácsorgó keserű reklámarcaik örök életet, új családot ígérnek, vagy éppen a kárhozattal riogatva tukmálják hitüket a gyanútlanul megállókra. Az önkormányzatok tragikus anyagi helyzete előhívta a vallási alapon működő iskolákat, amelyek – a várttal ellentétben- nem minden esetben a szeretetet, elfogadás és türelem nevében közelítenek az ott tanuló gyerekekhez, sokkal inkább az inkvizíció módszertani anyagából merítenek ötleteket.

Ági 16 éves, egy keresztény gimnázium tanulója, Húsvétkor keresztelkedett. Megkeresztelkedett, mert ki nem teszi, az a pokolra jut, hangzott a meggyőző motiváció. A pokolra egyébként is jó kilátásai voltak, mivel családja egy olyan módszer híve, mely sérti a keresztények istenét, legalábbis a jól értesült nővérek szerint. A szülői beleegyezés oka egyszerű, a módszert viszont nem sérti a kereszténység, másrészt igen jó nevelési eszköznek találják a kamaszkori ösztöntörekvések hatékony megregulázásában. Így Ági, a feladattal- hogy összebékítse a módszert és a katolikus egyházat-egyedül maradt, ami nem kevés önmarcangolást, lelkiismeret furdalást okoz számára.

Ági álmaiban a haragvó, félelmetes Istennel találkozik, ki feláldozta fiát, a szomorú arcú, kedves Jézuskát, és szigorúan szemére hányja, hogy ő méltatlan erre a nagy áldozatra. Nem vagyok biztos abban, hogy Isten ilyen formában kíván megjelenni egy tizenéves lány álmaiban, gondolataiban, még az is lehet, hogy valóban dühös lenne, ha tudná, hogy őt felhasználva ilyen szorongásokkal terhelik meg egy egyébként is túlérzékeny fiatal lány lelkét.

A kamaszkori döntések általában nem valós elköteleződésből fakadnak, a kialakulatlan személyiség még alkalmatlan erre. A remélt elfogadásért, a szeretet illúziójáért sok mindenre képesek a gyerekek, különösen azok, akik magányosnak, láthatatlannak érzik magukat. Befolyásolásuk egyszerű, védekezésük még csak alakulóban, önmagukkal és a kísértésekkel szemben is. A kísértés pedig nagy, és nem csak a drogokból.

A megújult katolikus egyház elvárása szerint is „csak akkor vállaljuk az áldozatot,még ha ez a Katolikus Egyházban való tagságunkat is illeti – ha erre szívünk, lelkiismeretünk ösztönöz”Igaz hit és vágy nélkül, túl korán, divatból, megfelelésből, kényszerből, vagy akár félelemből keresztelkedni a kereszténység alapelveinek megcsúfolása. És Ágival valahogy ez történt.

Hozzászólások