Sehogy. Reménytelen vállalkozás. A depresszió lényege az, hogy akire lecsap, az képtelen örömet érezni. Más módszerrel próbálkozhatunk, aminek előbb-utóbb röhögés lehet a vége.


1. Vegyük észre
Az adatok szerint az édesanyák 5-15%-a százaléka esik át depresszión a gyermekük születése utáni néhány hónapban (közvetlenül a szülést követő baby blues aránya ennél jóval magasabb, de szerencsére általában magától elmúlik). Ezt a betegséget szívesen keverjük össze a szomorúsággal, ez azonban csak az egyik, és nem a legpocsékabb tünete. A reménytelenség, a kilátástalanság, a bűntudat és az inkompetencia érzése teszi elviselhetetlenné. Én csak az első kölyköm születése után bőgtem végig néhány hetet. Az egyik éjszaka üvöltő csecsemőm arcába egy párnát szorítottam. Azóta arról győzködöm magam, hogy akkor sem öltem volna meg a gyerekemet, ha a férjem nem avatkozik közbe. Akkor eszembe se jutott, hogy a reménytelenség egy normális érzés, azt hittem, rajtam kívül mindenki boldog a babájával, egyedül én érzem életképtelennek magam az anyai szerepben.  Épp ezért csak vigyorogtam a nagyvilágba ( már amennyire egy csecsemős anyuka szociális környezetét jelentő bolti eladókat, anyuka-sorstársakat és szomszéd néniket becézhetjük nagyvilágnak), miközben azt hittem, meghibbanok. Jó esetben a kisbabás-otthonhetrázós időszakból nem ezek a nyomasztó emlékek maradnak, így később akár a közeli hozzátartozónkon sem ismerjük fel az árulkodó jeleket. Különösen, ha a közeli hozzátartozó olyan hülye, hogy babaszagú boldog képeket posztol a közösségi oldalain, mert ezzel bizonyítja maga és a világ előtt, hogy minden oké. A zilált külsőt, karikás szemeket, a beszűkült gondolkodást, ledobott, esetleg felszedett kilókat hajlamosak vagyunk az anyaság számlájára írni. És egyébként is csak jó dolgában nyafog. Pedig ha az első tüneteknél jönne a segítség, a reményvesztett sötétség sokszor elkerülhető lenne.


2. Fogadjuk el, hogy egy betegségről van szó
Ha a gyermekágyi (vagy bármilyen) depresszió kiütésekkel járna, egyszerűbb lenne a helyzet. Lelki betegségben szenvedni ciki, legalábbis akaratgyengeség, nyafogás, elkényeztetettség. Ha lenne szemmel látható tünete, rögtön komolyan vennénk. Nem segít társadalmi elfogadottságán az a  tévhit sem, miszerint a minden külső ok nélkül gyermekét ellátni képtelen anya nagyjából egy morális torzszülött. Pedig, ahogy a tüdőgyulladástól lázasan fetrengő nő nem tudja ellátni a családját, úgy a súlyosan depressziós anya sem képes erre. Az első esetben azonban az ok nyilvánvaló, a másodikban a biológiai okok és tünetek nem olyan látványosak. Mielőtt azt mondjuk egy depis anyának, hogy “Szedd össze magad!”, “Ne rinyálj, mindened megvan a boldogsághoz!”, esetleg “Te szenvedsz, amikor a szomszéd feleségét most vitte el a rák?!”, képzeljük el, mekkora lenne a gyógyító hatása mindezeknek a mondatoknak, ha egy hörgő-lázas anyának vágnánk a képébe mindezt.  A depresszió nem jellemgyengeség, hanem egy pszichiátriai kórkép. Lefogadom, hogy mifelénk több anyuka hal meg depresszióban, mint tüdőgyulladásban. Ha végképp nem tudunk hinni benne, akkor gondoljunk erre, és tegyünk úgy, mintha komolyan vennénk.


3. Azonnali fizikai és lelki segítség
Az első és legfontosabb a fizikai tehermentesítés. Bébiszitter, nagyi, bölcsi, szomszédasszony, bárki, aki él és mozog. Sokszor ennyi is elég: némi alvás, sport, szociális közeg, off-anyaüzemmód átsegítheti az édesanyát az első hónapok nehézségein.
A lelki segítségnyújtás ennél megterhelőbb. Egy öngyilkossággal fenyegetőző, folyamatosan negatív gondolatokat köpködő ember közelségében lenni nem csak lehangoló, de ijesztő is. Az állandó félelem attól, hogy rosszat mondok és miattam köti fel magát, kimerítő. Ráadásul egy tisztességes depresszióst észérvekkel nem lehet kizökkenteni rossz hangulatából egy pillanatra sem. Még a legoptimistább prédikációdban is megtalálja azt a magánhangzót, ami miatt érdemes véget vetni az életének. Hagyjuk a francba a paranoiákat, elég, ha ő dilis, inkább dicsérjük, bátorítsuk, ösztönözzük őt. Ítélkezés helyett maradjon az együttérzés, a konkrétumokat tartalmazó bátorítás (A “Te olyan erős asszony voltál mindig is” helyett “A múlt kedd délután is olyan erős voltál, hogy levágtad a gyerek körmét” típusú megerősítésekre gondolok). Végtelenített üzemmódban szajkózzuk, hogy szeretjük, szükségünk van rá, és az egész szar egy átmeneti állapot. Nem fogja elhinni, de ne törődjünk ezzel.
A depresszió egyik leggonoszabb összetevője a bűntudat.  A depressziós nem csak pocsékul van, hanem hasznavehetetlen koloncnak is érzi magát. És hát tényleg az. Nem elég, hogy el kell látnunk a megzizzent kölykeit, de még ő is mérgez minket a nyomorultságával. Beismerhetjük hogy most tényleg mindenkinek pocsék, ráadásul miatta pocsék, de az még rohadtabb lenne, ha nem létezne, és egyébként is ki nem szarja le a nehézségeket, amikor előbb-utóbb elmúlik az egész.
 “Csak össze kell kapnod magadat” típusú kijelentések helyett akár egy kötelet is adhatunk a depis anya kezébe.


3. Kérjünk segítséget
A depressziós embernél önzőbb,  hálátlanabb, lehangolóbb teremtmény nincs a világon. Saját nyomorán kívül nem érdekli más, bőg és hülyeségeket nyüszög. Ha ráveszed, hogy jöjjön el veled egy társaságba, egy pillanat alatt tönkreteszi a csapat estéjét, csak a saját nyomasztó gondolatairól beszél, jobb esetben bámulja a plafont. Ezért aztán ne vidd bulizni, inkább keríts olyan embereket, akik helyt állnak néha helyetted. Egyedül nem lehet ép ésszel kibírni egy depresszióst.


4. Kérjünk professzionális segítséget
Gyakran a házibuhera jellegű megoldások önmagukban nem hoznak megoldást. A pszichoterápia is kevés lehet. Szükség lehet dilibogyókra, amelyek jó esetben remek minőségű, hatékony gyógyszerek. Ha felmerül  a depresszió gyanúja, gondolkodás nélkül rohanjunk pszichiáterhez. A gyógyszer ellen szólhat, hogy szedése esetén abba kell hagyni a szoptatást. Ebben az esetben az édesanya hagyja abba a szoptatást. Egy nem szoptató élő anya  jobb a gyereknek mint egy szoptató halott.


5. Mindig vegyük komolyan az öngyilkossági gondolatokat
A fiam érettségi bizonyítvány osztóján a zsebemben zizegni kezdett a telefon. Depressziós Kisrokon hívott, hogy most lett elege az anyaságból, meg az életből, biciklire ült és nem tudja, mi lesz. Én tudtam. Elsősorban azt, hogy lemaradok az ünnepélyes pillanatról, amikor a fiam átveszi az értékes okiratot. És azt is, hogy én is biciklire pattanok és betekerek  Kisrokonnal az ügyeletes pszichiátriai osztályra. Szerintem megérte. Bár azóta sincs a toppon, de legalább életben van. Az érettségi bizonyítványosztás pedig alapjában véve egy dögunalmas szórakozás.


6. Sportoltassuk
Lehetőleg minden nap. Én a futásra esküszöm, de biztos jó a jóga és az ökölvívás is. A lényeg, hogy fizikailag feszegesse a határait. Amikor az ember küzd az életéért, átmenetileg háttérbe szorulnak a lelki nyavalyák.


7. Legyünk türelmesek
 Eltelhetnek hetek, hónapok látványos javulás nélkül. Néha kicsit jobban van, de mire fellélegeznénk, mélyebbre zuhan mint azelőtt volt. A depressziós támogatása rövid távon nem jelent sikerélményt. Tegyük félre a Maslow piramis meghódításának vágyát, valószínűleg az önmegvalósítást nem ez az életfeladatunk fogja jelenteni. Ez csak egy szar, amit ki kell bírni.


8. Higgyünk a gyógyulásban. Nagyon.
A lelki gyógyulás alapja, hogy hiszek a másik ember erejében, a változásra való képességében. Ha ránézel egy depressziósra, nem ez az első gondolat, ami róla  eszedbe jut, de egy kis gyakorlással bele lehet jönni az optimizmusba. Ő tutira nem lesz bizakodó, helyette is neked kell a gyógyulásában hinned. És miért ne hinnél? Elvégre tiszta baromság, hogy valaki egy ilyen hülye betegségbe nyomorodjon bele.


Luca

Hozzászólások