A negyven éves meglepetés partik celebrálása után újabb közösségi divathullám támad. Válságstábokba invitálnak, az apropó még annál is szomorúbb, mint a negyven gyertyaszál elfújása: aggasztóan sok házasságban kerül újragondolásra a holtomiglan-holtodiglan forgatókönyv. Nem a hirtelen felindulásból elkövetett összebútorozások mondanak csődöt, hanem azok a kapcsolatok, amelyek már bizonyítottak. Túl a fészekrakáson, gyermekáldáson, egzisztenciateremtésen tíz-húsz több-kevesebb sikerrel menedzselt közös év után a házastársak egy része megvilágosul meghibban, és azon tipródik, érdemes-e a hátralévő pár évet együtt eltölteni. Az okok rendszerint összemaszatolódnak: a gyerekek már elvergődtek az iskoláig, több idő jut az önmarcangolásra, az egzisztencia miatt nem kell ronyózni, vagy épp teljes az anyagi csőd, már megcsap az öregedés szele, de még dübörögnek a hormonok, beficcen egy szerető, esetleg egyszerűen a „tök jó vele, de undorodom a testétől” program manifesztálódik.

Nem röpke szerelmek kerülnek kukába, hanem sok közösen végigszopott év. Az egyéni vágyakat legyalázza a gyerekek iránt érzett felelősség, a családba vetett hit, a „mi megtudtuk csinálni” büszkesége, no meg a jó öreg szeretet. Semmi kétség, ha ennyi időt kibírtunk együtt, ezután is megleszünk. A szabályok tiszták, a játszmák ismerősek, a forgatókönyvet kívülről fújjuk, a hétköznapi rutin biztonságot ad, az ünnepi rituálék kiszámíthatóak.  Dübörög a kétség, vajon életképes-e a másik nélkülem, nem beszélve a gyerekek lelki toprongyosításáról. Támad a nosztalgia is: annyi szép közösen megtervezett, kivitelezett, befuccsolt álom… A legdurvább azonban a félelem: őszinték-e a vágyaink, vagy önbecsapás az egész?  A szabadság kárpótolni fog-e a válás utáni katyvaszért, lesz-e erőnk, lehetőségünk egy újszabású, boldogabb életre? És egyébként is, mit szólnak majd a szomszédok?

De hiába a sok józan érv, az érzés fojtogat: tényleg jó ötlet örökre bedarálni magunkat ebbe a fosmelegbe?

Az interneten kering egy levél (http://www.koloknet.hu/csalad/nyilt-level-a-volt-ferjem-uj-baratnojehez/), amiben a régi asszonyka bizonygatja az újnak, hogy semmi sem köti őt már volt férjéhez, csak a gyerekek, de ők aztán rohadtul és örökre. Barátságosan invitálja az új nőt az össznépi banzájba, s egyben lefekteti a szabályokat: neveljék egyetértésben a kölyköket, de az újonnan érkezett csak akkor ugasson bele a dolgaikba, ha muszáj.

 Az írásban nagyjából benne van minden pocsék érzés, ami a szakítás után arcul csap: a kontrollvesztéstől való félelem, a felelősségvállalás a gyerekért, az új családi struktúrák esetlen kutatása, a régi játékszabályok helyett az újak kitapogatása, a volt társsal való kapcsolat átkeretezése, mindez önámító maszlagban tálalva. Rendjén van ez így: a válást nem lehet, és nem is érdemes őszinteséggel túlélni. A válás Róla és Rólam szól, és ijesztő, hogy a régi Mi helyett egy újfajta kontextusban kell kettőnket értelmezni. A gyerekek lényeges elemei ennek a kapcsolatnak, majdnem annyira, mint a közös álmaink, örömeink, vesztességeink, csalásaink, hazugságaink, nagylelkűségeink, szakításaink és áldozataink. A Mi történetünk, amit most már külön-külön viszünk tovább, építünk bele más kapcsolatainkba. Gyerekkel vagy gyerek nélkül, nagyjából részletkérdés.

Néhány hete egy koncerten összefutottam első férjem jelenlegi feleségével. Megörültünk egymásnak, régen barátnők voltunk. Támasztottuk a budiajtót, csacsogtunk, majdnem úgy, mint régen, aztán egyszer csak a csaj arra kért, hogy intézzük el volt férjemmel egyházi házasságunk érvénytelenítését. A vécécsészét bámulva hirtelen megértettem: sosem leszek képes még egyszer szembenézni életem első szerelmével. Szükségem van a már saját magam által összehazudott összerakott közös történetünkre, nem akarom újraélni, átformálni, újabb feszültségekkel terhelni a sztorit, ami a miénk volt, amiből én formálódtam, és ami minden későbbi kapcsolatom alapja lett.

Második bukó házasságom, két gyerek bónusszal továbbra is hétköznapjaim része. De már itt sem árnyalok. Bendő és Szendvicsgyerek összeköti Előemberrel az életünket, de csak ritkán jut eszembe, hogy kapcsolatunkban anyaként és apaként funkcionálunk, nem a gyerekeim apját szólítom meg, hanem Őt, akivel egyszer hét évig formáltuk egymást. Nem lettünk barátok, és ellenségek sem, de számíthatunk egymásra minden nagy érzelem nélkül: én viszek neki tiszta alsógatyát a kórházba, ha gerincsérvet kap, ő pedig begyűjti az oviból a lányaimat, amikor szopóágon vagyok. Cipeli a sérelmeket, ugyanúgy, mint én, néha veszekszünk is, mint a régi szép időkben, de gyorsan belátjuk, hülyeség az egész. Nem a gyerekek miatt, ők tojnak a fejünkre, hanem magunk, kettőnk miatt. Ha tetszik, ha nem, összetartozunk. Így alakult.

Nem vagyok váláspárti. Kis mázlival már első nekifutásra olyan párt kukázunk össze, akivel egész jól kibírhatjuk egy életen keresztül. A társadalmi nyomás azonban rongyolja az ideális házassággal kapcsolatos elvárásainkat. Divatosak azok a pszichológiai cikkek, amelyek azt állítják, hogy a házastárs iránti féktelen szerelem és intimitás még évtizedek után is megélhető. Ha nem megy, akkor mi csesztük el. A házasság hanyatlását előszeretettel magyarázzák a gyetyafényes vacsorák, és a rózsával kirakott fürdőkád hiányával, illetve a szürke hétköznapok kapcsolatgyilkos hatásával. Az ellaposodott szex is csak egy anomália, ha igazán akarjuk, új, kreatív fordulatokkal felkelthető a kezdeti zizegés. Ezek az elvárások olyan inkompetencia érzést zúdítanak a nyakunkba, amelyek még egy épkézláb kapcsolatot is romjaiba dönthetnek. Amikor arról olvasok, hogy egy férjjel olyan vad szexuális élményeket lehet megélni, mint a kezdet kezdetén, először elszáll a maradék libidóm szorongani kezdek, aztán az jut eszembe, hogy ennyi erővel az is  természetes igény lehetne, hogy buditakarítás közben a kamaszaimtól anyatejes szagú kakit követeljek. Az aranysárga trutyit maszatolni tényleg felemelő érzés volt, de kinőttünk belőle, s az új kihívások szelíd, romantikus emlékekké szelídítették a kezdeti eufóriát. De azért szeretem őket.

Az igények nagyok, és örömmel vágjuk a másik képébe: ha nem lennél olyan dagadt, jobban figyelnél rám, nem horkolnál annyira, nem szórnád a pénzt, néha mosolyognál, kevesebbet járnál a kocsmába és többet velem wellness hétvégére… Meg kell próbálni, de nagy csoda nem fog történni. Emberrel sok időt töltünk kettesben meglehetősen igénytelen módon: ő egyedül sétál, amíg én konzumkényszeremet csillapítom, döglünk az ágyban és idióta filmeket nézünk, ő alszik, én olvasok, beszélgetünk, és néha hülyére unjuk egymást, én nézem, hogy megint hízott két kilót, szóvá is teszem, ő pedig szomorúan veszi tudomásul, hogy a felesége továbbra is egy bunkó állat. Nincsenek elvárásaink egymással szemben, de azokat maradéktalanul teljesítjük. Nem változunk, előnyünkre biztosan nem, de zavarba is hozna, ha egyikünk egyszer csak tíz évvel ezelőtti önmagát villantaná.

És vannak azok a helyzetek, amikor érdemes borítani. Amikor már a hétköznapi rutintevékenységeket sem tudjuk fájdalommentesen levezényelni, elköltöttük az összes pénzünket párterápiára, egymás üzeneteit olvasgatjuk, vagy egyszerűen csak megalázzuk a másikat, bűntudatot keltünk, érzelmileg zsarolunk, fullasztó szerepekbe kényszerítjük egymást. Hajlamosak vagyunk elfelejteni: a közösen eltöltött évek sűrűsödése senkit nem jogosít fel arra, hogy a másik teljes lényére tartson igényt. A kezdeti összeolvadás követelése helyett jobban tennénk, ha néha hagynánk egy kicsit békén a másikat. Nagylelkűbbek lennénk. És ha el akar menni, bármennyire is fáj, és bármennyire is őrült, felelőtlen ötletnek tűnik, elengednénk. A gyerekek ki fogják bírni. Mi is.

Barátnőm különös ötlettel állt elő: eltörölné az esküvőt, és a közös élet összekötésének ceremóniáját a gyerek keresztelőjéhez kötné. Ebben a forgatókönyvben a párok nem egymásnak ígérnének örök hűséget, hanem arra tennének esküt, hogy a kölyköket jóban-rosszban, egymás iránti érzelmeiktől függetlenül együtt nevelik fel.  Felháborodva hallgattam ezt a baromságot, szigorú erkölcsi nézeteimbe nem illeszthető egy ilyen elképzelés. De most, ahogy elnézem ezeket a meggyötört negyvenes arcokat, egyre gyakrabban jut eszembe: lehet, hogy ez az eretnek ötlet egy próbát mégis megérne?

(Jan Saudek képe)

Luca

Hozzászólások