Kedves Miniszterelnök úr!

Csak hogy ne tápláljon hiú reményeket, bevallom itt az elején, hogy sosem kedveltem Önt. Nem mintha bármit is konyítanék a politikához, épp annyira érdekel, mint az atomfizika vagy a repülőgép alkatrészek legújabb gyártási technikái. Pasiként nem jön be nekem. Hidegen hagynak a magabiztos fellépésű, szép szavakat puffogtató, ám a felelősség alól kibújó, mindent-ígérgetős férfiak. Meg hát őszintén szólva mindig is a magas, szép szál legényekre buktam. De ne csüggedjen, én vagyok a kisebbség, egy évekkel ezelőtti reprezentatív kutatásom eredményei szerint a fővárosi és vidéki kocsmák női közönségének megítélése alapján Ön szignifikánsan vonzóbb csávó, mint például Gyurcsány kollégája.

Minden ellenszenvem dacára most köszönettel tartozom Önnek. Sok éves habzsidőzsi, lébecolás, és felsőbbrendű viselkedésminták kivitelezése után felnyitotta a szememet: nem kétséges, ez idáig egy rózsaszínű, ám teljesen haszontalan álomvilágban éltem.

Én vagyok ugyanis annak a visszataszító brókernek  a szőke felesége, aki mellesleg nagy autóval jár. Gratulálok a pontos karakterrajzhoz, amelyet Ön olyan találóan fogalmazott meg ország-világ előtt 2015. április 10-én a Kossuth rádióban. Tényleg szőke vagyok, tényleg rohadt nagy autót bitorolunk, azt ugyan még nem vettem észre, hogy az uram visszataszító lenne, nyilván elvakított a szerelem, de most majd alaposabban szemügyre veszem őt. A brókerbotrány kitörése óta már árnyaltabban látom a személyiségét: feszült, nyűgös, és egyáltalán nem az az odaadó családapa, akinek korábban észleltem őt. Így van ez rendjén: minden cigány büdös, minden zsidó pénzéhes, minden bróker visszataszító, minden köcsög buzi csak egy köcsög buzi. Kissé elnagyolt kategóriák, de minek is árnyaljunk, a szociálpszichológusok már rég leírták, hogy ebben a bonyolult világban egyszerűbben tájékozódunk, ha nem veszünk el a részletekben, ellenben frappáns sémákat gyártunk, s ezek által értelmezzük a környezetünket. Nem beszélve az igazságos világba vetett hitünkről, ahol nem csorbul a pozitív énkép, nincs önmarcangolás, felesleges felelősségvállalás, ha megtaláljuk a megfelelő bűnbakot nyomoronc életünk megmagyarázásához.

Tékozló létem legnagyobb bizonyítéka, hogy férjemmel négy gyereket vállaltunk. Ezért is a 12 éves hétszemélyes fostalicska. Szeretjük néha a pereputtyot betuszkolni egy járgányba, és például egészen Horvátországig gurulni, természetesen csak az előszezonban, nyilván nem azért, mert akkor olcsóbb, hanem imádjuk a kihalt tengerpartot. A sok hülye nem tudja, hogy egy klassz nyaraláshoz nem kell verőfényes napsütés és pisilangyos tengervíz. A család, a szeretet, a szilárd erkölcsi alap, meg a sok lóvé kárpótol mindenért. Az autónk egyébként olyan bazinagy, hogy még a sílécek is beférnek, pontosabban befértek régen, mostanában azt állítja a férjem, hogy egy ilyen drága kiruccanást nem engedhetünk meg magunknak, szerintem hazudik, egyszerűen utálja a havat és nem tudja érzelmileg feldolgozni, hogy sokkal jobban síelek, mint ő. A pénzszóró életformát nem győzzük ivadékainkba plántálni: legkisebbünk egy waldorf oviban szocializálódik a felsőbbrendű léthez, a nagyobbak külön órákra járnak, nem várhatjuk el, hogy oktatási rendszerünk intézményes keretei között szerezzenek elég tudást egy nyelvvizsgához, vagy készüljenek fel a felvételikre, viszont hálásak vagyunk, hogy ők azok a szerencsések, akik írni-olvasni megtanultak az iskolában. Többé-kevésbé.  Az egyik srácomat költséges vívóedzésekre tuszkoljuk el nap mint nap, a másik pedig csilivili konditeremben gyúrja szét az agyát. Kapnak kaját napi rendszerességgel, új cipőt minden szezonban, időnként moziba, koncertekre, étterembe járunk. Én úri hóbortból dolgozom, és lenézem a munkatársaimat. Amíg én azért melózok, mert nem akarok itthon megzakkanni, szeretem a munkámat, ők a röhejes fizetésért gürcölnek. Velük ellentétben nekem jut idő és pénz fodrászra, kozmetikusra, sportra, szociális kapcsolatok ápolására. Igaz, hogy az uramat sokszor napokig nem látjuk, mert késő estig melózik hetrázik, de ez a jelenség szépen illeszkedik a jó házasságról vallott nézeteimbe: kevesebb közös minőségi idő, nagyobb boldogság. Vidám vagyok és elégedett az életemmel. Bocsánat. Sokáig azt hittem, emberhez méltó életet élni normális igény. Látom, hogy ez ma nem menő. Az ismerőseim, barátaim, klienseim körében egyre többször találkozom nyúzott, kétségbeesett, lehangolt arcokkal. Mert elvesztették a munkájukat, nem tudják a hitelt fizetni, bekerültek az egészségügyi gépezet mókuskerekébe, nem tudják a kölykük számára a megfelelő fejlesztést biztosítani, vagy egyszerűen csak szétzuhant a családjuk a talpon maradásért folytatott örökös küzdelemben. Minden bíztató szó álszent hazugságként esik ki a számon, hiszen boldog vagyok, s a jólétben elvesztettem józan ítélőképességemet. És tényleg. De már nem tart sokáig. Olvad az elégedett pofámról a vigyor, mióta a Miniszterelnök úr kollégáival úgy rendelkezett, hogy a rohadt bankárok által lenyúlt lóvét azok a rohadt bankárok fizessék vissza, akik nem nyúltak le semmit. Most végre én is megtanulom, hogy az élet nem móka és kacagás. Ha némi rosszallást vél felfedezni soraim között, ne vegye magára, elvégre én csak egy nyifogós luxuspicsa vagyok, arról pedig Ön végképp nem tehet, hogy a férjem épp egy becsületes cég tisztességes közgazdásza, aki az Önök által elsumákolt lóvét, ha beledöglik, akkor sem tudja kiköhögni.

Az 1960-as évek közepén egy Seligman nevű pasi állatokat abuzált. Árammal sokkolta őket, egy részüknek volt menekülési lehetőségük, a kevésbé szerencséseknek nem.  A vesztes csapatban azt figyelték meg, hogy az állatok idővel már akkor sem próbáltak menekülni, ha lett volna rá lehetőségük. Megtanulták, hogy bármit is tesznek, úgyis pocsék lesz nekik. A tanult tehetetlenség jelenségét később embereknél is igazolták. (Információim szerint őket nem árammal, hanem kellemetlen hangokkal sokkolták.) Ha azt éljük meg tartósan, hogy az események kontrollálhatatlanok a számunkra, hajlamosak vagyunk feladni azt a törekvésünket, hogy irányítsuk sorsunkat. Idővel akkor sem próbálkozunk, amikor erőfeszítéseink talán eredményesek lehetnének.

Magyarország egyre jobban hasonlít egy gondosan szervezett pszichológiai laboratóriumhoz. Ön és a  pajtásai a kísérletvezetők, mi többiek pedig a patkányok. Az áramütéseket Önök lelkiismeretesen adagolják, mi pedig jó kísérleti személyeknek bizonyulunk: megtanultuk, hogy felesleges az erőfeszítés, a sokkhatások mindenféleképpen jönnek, lassan már vinnyogni is elfelejtünk. Rendben van ez így, én csak egyet kérek: szeretnék abba a kísérleti csoportba tartozni, akiknek van lehetőségük a menekülésre. Ígérem, jó leszek: elvállalok olyan klienseket is a pénzért, akiknek a problémamegoldásaihoz nincs meg a kompetenciám, megtanulok lopni, csalni, hazudni, csesztetem a férjemet, hogy dolgozzon többet, és zabáljon kevesebbet, a kölyköket külföldre zavarom tanulni, legalább nem nekem kell a mocskos cuccaikat mosnom, és arra biztatom őket, maradjanak is ott, így legalább az unokáimmal sem én fogok bajlódni.

Kedvező válaszára várva minden jót kívánok:

Salát Luca

 

 

 

Hozzászólások